Egy jó cégnél minden apróságra oda kell figyelni, nekem például fontos, hogy a konyhában csak natúr szappan legyen

Egy cukrászda üzemeltetése sosem könnyű dolog. Azt hiszem ebben mindenki egyetért velem még akkor is ha történetesen nem kell neki is ugyanúgy nap mint nap átélnie ennek a megbizonyosodását, mint jómagamnak. Persze ami igaz az igaz, feltehetően minden másik irányzatra igaz ez a tézis, csupán azokra meg nekem nincsen rálátásom. Valójában szerintem a legnehezebb az egészben az, hogy mi cukrászok úgy vágunk bele ebbe a szakmába mint a művészek. Szeretnénk a süteményeinkkel, tortáinkkal elkápráztatni az embereket, akik bejönnek hozzánk és tesznek egy próbát az áruinkkal. Olyan ez mint egy énekes vagy színész esetében, amellett, hogy igyekszel teljesen elmerülni a szakmádban és megélni azt egyedüli életcélodként. Persze ez egy kicsit kisarkított de ameddig dolgozol muszáj ezt a lelki állapotot elérned, elvégre azért vagy ott bent, hogy a legjobbat nyújtsad, ha képes vagy magadban elintézni azt, hogy amint letetted az utolsó kanalat is egyből átalakulj magánemberré akkor az tökéletes. Nekem mondjuk ez nem megy annyira jól, sajnos. Egy adott pillanatban még sokszor túlzottan benne vagyok abban a helyzetben, hogy én cukrász vagyok, nem pedig a kétgyerekes apuka, aki életem további részében kell, hogy legyek. Szóval az a helyzet, hogy nekem éppen annyira kell az az érzés, hogy az emberek szeretik, amit csinálok mint bárki másnak, aki abból él, hogy valamit alkot. Elvégre erről szól az alkotás. Vannak persze páran, akik tényleg csak azért csinálják mert jó terápia, de szerintem ez a kisebbség. Ráadásul sokan akkor kezdik el ezt hangoztatni, amikor már ötven évesen elismert alkotókká lettek és már rég elfelejtették azt a fiatal, ambiciózus, törtető srácot, aki eljuttatta őket oda, hogy harminc évvel később ilyen módon nyilatkozhassanak visszatekintve az addigi életükre.

Szóval így látom valahogy a szakmát, amit választottam. Valójában nem volt ez annyira egyértelmű, ugyanis szakácsnak készültem eredetileg, sőt van is egy végzettségem, amit ebben a szakmában értem le, csakhogy valahogy nem vonzott az a dolog annyira. Rájöttem, hogy még van időm bőven, így hát nekivágtam, hogy újra kezdjem a tanulást, immáron cukrászként. Közben részmunkaidős állást vállaltam erre-arra különböző vendéglőknél, éttermeknél, ahol éppen kellett egy ilyen kiegészítő ember. Nem volt rossz tapasztalat szerzésnek sem, de ami még fontosabb volt, hogy kaptam érte annyi pénzt, hogy nem kellett újfent évekig az otthonról jött pénzből és különböző számomra teljesen idegen jellegű alkalmi munkákból fenntartani magamat, ez feltétlenül jót tett az önbecsülésemnek is, nem csupán a pénztárcámnak (Hiszen azt is hozzá kell tenni, hogy bár részmunkáról beszélünk, de ettől függetlenül nyilván jobban megfizetnek egy szakképzett szakácsot, mint egy zsákrakodót vagy segédmunkást, igen ez is én voltam valamikor, korábban.).

Szóval ekkor már tudatosan hajtottam a célom felé, ami kifejezetten felemelő érzés volt, elvégre az ember szerintem képes megérezni, hogy mikor tért rá arra a bizonyos helyes ösvényre, amit mindannyian folyton keresünk. Szerencsére nekem megvoltak már a kellő minőségű alapjaim is ahhoz, hogy ebben kiteljesedhessek, hiszen a több éves konyhai gyakorlat, amit addigra már a birtokomban tudhattam kifejezetten hasznos adalék volt. Nem is kellett sokat szenvednem az alapozó tárgyakkal, hiszen nyilvánvalóan ki tudtam már ezt rázni kisujjból. Azonban nem volt mindegy egyáltalán, hogy a továbbiakban hogyan muzsikálok, tekintve, hogy nagyon sokat nem tudtam a különböző díszítési módszerekről és hasonlókról, amik egy cukrász esetében a munkája védjegyeivé válnak idővel. Szóval gyakoroltam rendesen, mert bár elég nagy egóval mentem oda (gyakorlat, nekem aztán senki nem fog már újat mondani, satöbbi), de ezeken az órákon szépen letörték a nem éppen egészséges önbizalmamat, hála az égnek.

Mára én is ezt az elvet követem. Végigcsináltam elég sok mindent, hogy eljuthassak addig, hogy saját boltom legyen, így aki nálam dolgozik szintén megkövetelem tőle, hogy alázattal és lelkesedéssel tegye azt. Nagyon szívesen alkalmazok bárkit, aki valóban szeretne is nálam dolgozni és nem csupán a fejőstehenet látja meg a lehetőségben, elvégre egy jól menő cukrászda fizetésben is elég szépen muzsikál, na… Alapvetően igyekszem minden esetben ragaszkodni az egyedi, modern felfogáshoz és megoldásokhoz. Ilyen például a natúr szappan, amit a konyhában használunk, illetve a mosdóba is csak ilyet vagyok hajlandó betenni. Tudom, ez alapvetően nem egy nagy dolog, de szerintem egy igazán jó vezető ilyen részletekben is elveszik, ami elég fontos dolog ha az a cél, hogy tényleg egy a többi hasonló  cégtől különálló boltot üzemeltessen. Szerencsére vannak sokan az alkalmazottak között, akik segítenek ebben. Mint már említettem igyekeztem olyan embereket alkalmazni, akik hozzám hasonlóan szenvedélyesen hisznek ebben az egész szakmában, márpedig akire ez ráillik általában szívesen ötletel, agyal mindenféle újításokon is legyen szó akár szigorúan szakmai dolgokról (receptek, összetevők, új technikák és trendek), akár formális dolgokról mint például az imént említett szappan-ügy is.

Szóval ebben a szellemben próbálom vezetni a boltomat, de nyilván nem magától jött mindez. Sok évet húztam le Európában nagy cégeknél,m ahol igyekeztem rengeteg mesterfogást és módszert ellesni az ottani vezetőktől, elvégre sajnos elég sok olyan ország van egyelőre, ahol a cukrász vagy csak úgy szimplán gasztro kultúra egyelőre a hazai előtt jár. Persze ez nem tragédia, hiszen azért vagyunk mi, hogy ebben változást hozzunk, csakhogy ehhez nyilván kell a megfelelő inspiráció, amihez viszont szerintem utazni kell és megtapasztalni rengeteg módszert és verziót a különböző helyeken, országokban, kultúrákban. Nagyon érdekelt például a bécsi és párizsi kávéház kultúra, mert ebben viszont nekünk magyaroknak igen komoly múltunk van és nekem feltett szándékom, hogy részese vagy akár elindítója legyek egy olyan folyamatnak, ami Budapestet ismét olyan nagyhatalommá emeli ebben a szakirányban, mint amennyire a századforduló idején volt. Nagy hiba lenne nem felismerni, hogy a város még mindig tökéletes környezetet tud biztosítani egy világverő kávéház kultúrának, tekintve, hogy a régi patinás épületeink még mindig ott állnak a Körúton és egyéb helyeken csak ki kell építeni újra ezt az egészet. Ha mondjuk néhány százforintos kocsmával kevesebb állna arrafelé talán még megbocsátható tett lenne részemről…

Szóval ezen dolgozok most, igyekszem minél előbb létrehozni a saját kávézómat, elvégre anélkül elég nehéz lesz bármit is megvalósítani ebből, ha pedig ez sikerült akkor itt lesz az ideje, hogy végre belevágjak a nagy projekt második részébe is, ahol a partnerekkel közösen visszük tovább az ügyet. Mivel a cukrászat és a kávéház kéz a kézben járnak alapvetően, így nem félek , hogy ismeretlen terepre tévedek, ahol aztán nem tudok majd talpon maradni. Egyelőre azonban itt még nem tartunk, úgyhogy addig is maradok a cukrászatnál.