Egy csokis muffin és a budapesti fogorvosvilág története

Van úgy, hogy az embernek kedve támad bűnözni. Na persze nem úgy, ahogy a Keresztapában, hanem olya egyszerűen, szelíden, az élvezetek terén. Nos, én is azon ember vagyok, tehát nemrég bennem is felmerült az önjutalmazás ezen egyszerű formája. Mivel nagyon szeretem az édességeket arra gondoltam, hogy itt az idő valami igazán különleges finomság kipróbálásának. Az egyszerű de nagyszerű elvét követve nem valami csiricsáré torta mellett döntöttem, hanem az otthonról hozott emlék készletemet felnyitva a jó öreg csokis muffin lett a befutó. Na, igen, akkor még nem sejtettem, hogy hamarosan a budapesti fogorvosvilág krémjével kell majd foglalkoznom a desszertemé helyett…

A helyzet kissé zavaros, tekintve, hogy mint az mind jól tudjuk a csokoládé árt a fogaknak, na de oly ritkán esik meg, hogy ez a gyermekkortól terjesztett rém mese valóban az ajtónkon kopogtat, sőt mi több, jól be is töri azt. Velem éppen ez a (magyarországi) horror sztori esett meg nemrég. Az előzményeket már ismerjük, így az ominózus este forgatókönyvét mindenki fantáziájára bízom, képzelje el mekkora örömökben is volt részem… egészen másnap reggelig. Pedig épp olyan átlagosan indult mint bármely másik reggelem. Még csak nem is a haverokkal jártuk a helyi lokálokat, hogy különösebb bűntudattal ébredjek, de ez abban a pillanatban megváltozott, hogy a testem is felkészült az új napra, vagyis újra el kezdett érezni. Tekintve, hogy ez egy elég gyors folyamat, nem telt bele három-négy másodpercbe és már olyan förtelmes fogtájéki panaszokkal szembesültem, hogy azonnal hallottam a fejemben visszhangozva ismétlődni az emberiség által ismert egyik legrettegettebb szóösszetételt: „fogorvoshoz kell mennem!” Ráadásul alapvetően vidéki révén ez még egy nehézséggel egészült ki, az iparág komolyabb ismerete nélkül is „budapesti fogorvoshoz kell elmennem!”

No persze, ez már annyira nem is fájt, tekintve, hogy arra ott volt a szám és köszönte szépen, meggyőzött arról, hogy én sem a leendő tömés vagy bármi egyéb végett aggódjak. Így aztán felütöttem a telefonkönyvet , mondanám, ha 1983-at írnánk , tehát az internetet és kutakodni kezdtem. Na most nyilván az ember kevésbé lelkesen kutat olyasvalaki szolgáltatási után, aki vélhetően kellemetlenségeket fog neki okozni, de ekkor megint beindult az emlékeztető a számban és már csak két szót hallottam: fogorvos, Budapest.

Sikerült is egy jó referenciákkal rendelkező illetőt kikutatnom alig egy óra leforgása alatt, ám mind tudjuk jól, a legnagyobb probléma általában nem a megfelelő jelölt megtalálása, sokkal inkább az, hogy időpontot is kapjunk nála, még mielőtt teljesen beleőrülünk a tüneteinkbe. Persze, ahogy annak lennie kellett, ő sem tudott időpontot adni csak a jövő hétre. Keserű szájízzel bele is egyeztem, de azért leszögeztem magamnak: utánamegyek én ennek a dolognak, lesz, ami lesz. Így hát a biztos időpontommal a zsebemben elindultam a rendelője felé, abban bízva, hogy elszántságomat látva a drága asszisztens majd csak szorít nekem egy kicsit abból a drága idejükből. Megérkezvén a helyszínre örömmel nyugtáztam, hogy egy szimpatikus, fiatal lány az illető. Na mondtam is magamnak, „ebben jó vagy, meg kell győznöd egy szép lányt, menni fog ez”. Tinédzser korom óta nem voltam ilyen nyugtalan hasonló szituációban de minden erőmet összeszedve odaléptem és rátértem a tárgyra:”Szia, van egy perced?”. Volt. Nem tudom, hogy a rendkívül fájdalmas arcom, vagy a – nyilván – megnyerő megjelenésem volt-e a hasznosabb, de végül beláttuk , hogy mindketten akkor járunk a legjobban ha a Doktor úr még ma fogad. Így aztán fél óra múlva már bent is voltam, drága fogorvosomnál, aki kiváló munkát végezve gyorsan megszabadított a fájdalomtól. Rendkívül hálás voltam neki mindezért és megígértem: mostantól csak hozzá fogok járni fogorvoshoz Budapesten, sőt, mit Budapesten, az egész világon! A kedves asszisztensnek is szerettem volna kifejezni hálámat, ezért elhívtam vacsorázni, avassuk már fel az új fogsoromat, ha olyan kedvesen segített a létrejöttében. Persze kikötésként egyvalamit megemlítettem: csokis muffinról szó sem lehet! Belement.

Szóval ez a rövid kis történet jól példázza, hogy a boldogsághoz sokszor elég fájdalmas út vezet, de ha valakit ilyen jó embereke vesznek körül még az sem gond, ha fogorvoshoz kell mennie… Budapesten.